Az elmúlt hét slágertémájává vált az, hogy vajon a nyugati államok küldenek-e fegyvereket Ukrajnának? Az Atlantic Council január 30-i konferenciáján már több résztvevő szájából elhangzottak olyan utalások, melyek az amerikai irányvonal változásáról szóltak. Azt senki nem gondolta és gondolja azóta sem, hogy egy esetleges, bármilyen széleskörű amerikai fegyverszállítási program képes lenne Ukrajnát ma megmenteni. A cél sokkal inkább az lenne (legalábbis a Washingtonban elhangzottak szerint), hogy az ukrán haderő olyan (elsősorban páncéltörő és légvédelmi) képességek birtokába jusson, amely komoly veszteségekkel fenyegetne egy további orosz előrenyomulás esetén.

 Ehhez olyan csúcstechnikát jelentő, de egyszerűen, rövid kiképzéssel biztosan és eredményesen üzemeltethető fegyverrendszerek átadását jelentené (elvben persze), mint amilyen az FGM-148 Javelin irányított páncéltörő rakéta, melyből 2002-ben Litvánia vásárolt be (a készleteket pedig egy 2014 októberi bejelentés szerint tovább bővítik),  a konfliktusban erősen érintett Észtország pedig tavaly vásárolt 350 darabot. Emellett égetően szükséges lenne modern, vállról indítható légvédelmi rakétákra, hiszen az orosz hadviselés alapvetően változott meg - ami azonban a legnagyobb csodálkozásomra nem igazán szivárgott át a tömegmédiába.

 Azt, hogy Oroszország nem csak politikai és diplomáciai, hanem konkrét katonai segítséget is ad, már régen nem számít vitatott kérdésnek, legfeljebb az orosz állami médiában vagy az orosz szakszolgálatok által ellenőrzött, befolyásolt külföldi csatornákon, weblapokon. Amikor olyan járművek, fegyverrendszerek jelennek meg a kelet-ukrajnai fronton, amelyek kizárólag az orosz haderőnél álltak (néha még csak nagyon kis számban) hadrendbe, nehéz is lenne tagadni az orosz direkt katonai beavatkozást. Akár tetszik, akár nem, a féloldalas proxyháború már régen tart, még akkor is, ha ezt az EU politikai vezetése - érthető okokból - nem hajlandó elismerni.

 Az orosz segítségnek köszönhető a kialakult haditechnikai fölény is. Önjáró tüzérségi és hatékony csapatlégvédelmi eszközök, modern harckocsik, robbanásbiztos gumikerekes szállítójárművek, távolról irányított repülőgépek, elektronikai felderítő és zavarórendszerek, titkosított kommunikációs eszközök - észre kell venni, hogy Oroszország egészen más minőségű hadviselést folytat Kelet-Ukrajnában, mint amit akár 2008-ban Grúziában lehetett látni. Ha az ember elegendő és kellően sokszínű forrást olvas a fronton történtekről, összerakható a kép. Ma már megszokottnak számít, hogy mint minden rendes, modern haderőben,  az orosz fél a felderítéshez a megszokott HUMINT/SIGINT mellett "drónokat", a becsapódó lövedékek röppályából a tűzmegnyitás helyszínét meghatározni képes tüzérségi radarrendszereket, modern tűzvezető rendszereket használ. Helló, ott is beköszöntött a XXI. század. Úgy gondolom, nem lenne szabad lebecsülni ennek jelentőségét.

 Az sem mindig segít, ha csúcstechnika kerül ukrán kezekbe: az általában igen jól értesült bmpd.com szerint például az első három LCMR (könnyű radarrendszer, mely az érkező aknavető-lövedékek röppályáját figyeli és számítja ki) rendszerből az első még szállítás közben súlyosan megrongálódott, kijavítása komoly összegeket emésztene fel. A második pedig hamarosan orosz tüzérségi támadás áldozata lett, mert az ukrán katonák azt egy tüzérségi üteg mellett állították üzembe - ha igazak az értesülések. Azt azért tegyük hozzá, hogy az ukrán haderő legatyásodását és jelenlegi képességeit az ország saját magának, saját vezetőinek köszönheti.

 Kérdés az, hogy az ukrán hadsereg mennyire megbízható? Ki jelent kinek, kinek vannak máig élő orosz kapcsolatai, tartótisztjei? Kinek a kezébe kerülnének a modern, nyugati rádiók, fegyverek, éjellátók és ezek nem landolnának-e kicsit később néhány száz kilométerrel Keletre? Az ukrán elhárítás is ezernyi gonddal, beépített orosz hírszerzővel küzd, nem várható el tőle az ukrán haderő megbízható, teljes szűrése.

 Természetesen komoly szerepe lehet a megfelelő mennyiségben átadott, egyéb katonai felszerelésének is. Modern éjellátó szemüvegek, kamerák, kevlársisakok, kerámiabetétes repeszálló mellények, IFAK-ok, számítógépek, titkosított hang- és adatkommunikációs eszközök, tábori kórházak, egyenruhák, bakancsok és taktikai kesztyűk: minden, ami egy modern lövészkatona felszereléséhez szükséges. Számos híradás szól arról, hogy az elégtelen egészségügyi ellátás miatt nagyok az ukrán veszteségek: ezt politikai kockázatok nélkül lehetne segíteni tábori kórházakkal, orvosokkal, nővérekkel, egyéni egészségügyi felszerelésekkel, páncélozott sebesültment jrművekkel.

 Az is tisztán látszik, hogy a nyugat-európai NATO-tagországoknak jelenleg esze ágában sincs fegyverszállításokkal segíteni Ukrajnát. A hivatalos álláspont szerint egyrészt a fegyverszállítások eszkalálnák a jelenlegi helyzetet, amit minden áron el kell kerülni az emberek további szenvedése miatt, másrészt úgysem tudna Ukrajna ellenállni az orosz hadseregnek, harmadrészt nincs katonai megoldás, csak politikai. Természetesen érthető, hogy az Oroszországgal, az orosz piaccal elsősorban üzletelni kívánó nyugat-európai országok a legszívesebben az egész dolgot lezárnák, vigye Putyin a Krímet, a Donbassz maradjon bizonytalan státuszban, csak ne lőjenek, inkább üzletelni kellene.  

 Nyugat-Európa, az EU, csak úgy, mint a Balkánon kirobbant háborúk esetében, képtelen kezelni egy aktív fegyveres konfliktust, saját határai mellett, a földrajzi Európán belül. Ezt pontosan tudja Vlagyimir Putyin is, így ennek megfelelően tudja irányítani a számára megfelelő módon az eseményeket.  Nem tartom elképzelhetetlennek, hogy aránylag hamar kialakul egy szárazföldi összeköttetés a Krím. a Donbassz és Oroszország anyácska között, Ukrajna (volt) tengerpartján, Mariupol-Berdjanszk-Melitopol mentén, északra rátámaszkodva a Dnyepr-folyóra, mint természetes védvonalra. Katonai repülőtereknek ott van az újjáépíthető Donyeck (UKCC) és Berdjanszk (UKDB) is, a Krím már elfoglalt légibázisai mellett.

A területre több orosz "békefenntartó" bázist telepítenék, 2015- decemberében névszavazás,  majd egy gyors orosz alkotmánymódosítás: ez a terület szabad akaratból az Orosz Föderáció tagja. És ki merné Oroszország szárazföldi területét megtámadni?

 A Washington biztonságpolitikai előadásain, konferenciáin eltöltött hónapok után nem látok okot arra, hogy akár jövő héten Minszkben, akár később olyan, a valóságban is működő diplomáciai megoldást lehessen elérni, amely akár csak a kelet-ukrajnai területek rendezését (értsd: az orosz haderő és nehézfegyverzet visszavonása a területről Oroszországba, a helyi ormányellenes erők leszerelése, az ukrán közigazgatás visszaállítása, valamilyen fokú, mindenki által elfogadott és betartott autonómia bevezetése ) elérné. Miért kellene ebbe a katonailag egyértelműen sokkal erősebb, offenzívában lévő, egyre újabb területeket elfoglaló, Oroszország támogatta erőknek akár csak az előző, hivatalosan elfogadott minszki egyezményt betartani? A Krímről gyakorlatilag ma már senki nem beszél (se az előadásokon, se a nyilvánosságra hozott tanulmányokban, cikkekben), veszteség, így járt Ukrajna. Meg egyáltalában is így járt...

Nem zuhanórepülés, hanem hosszan, évekre elnyújtott erőteljes csökkenés vár az orosz gazdaságra a január 28-án megtartott esemény szakértő vendégei szerint. A Center of Global Interest szervezte félnapos konferencián kialakult konszenzus szerint a sokat emlegetett szankciók és az olajár csökkenése mellett más, fundamentális problémák miatt elkerülhetetlen az orosz gazdaság és életszínvonal visszaesése.

 Az orosz költségvetés eddig nyilvánosságra került adatai szerint 2014-ben nem volt jelentős az Oroszország ukrajnai katonai beavatkozását követő, egyre erősödő szankciók hatása. A termelőszektorból meglepően erős adatok érkeztek, nőtt a hadiipar, alacsony volt az indikátornak tekintett vasúti áruszállítás csökkenése is a negyedik negyedévben. Igaz, a befektetések öt százalékos csökkenése már tavaly is aggasztó volt.

Azt azonban jelenleg senki nem tudja pontosan megmondani, hogy a következő 3-6 hónap milyen változásokat hoz az orosz gazdasággal kapcsolatban.

 Az olajár tartósnak tűnő feleződése, a várhatóan tovább erősödő szankciók, az orosz gazdasági és jogi reformok elmaradása, a folyamatosan és jelentősen csökkenő befektetések, a megugró infláció miatt biztosra vehető, hogy 2015-ben az orosz GDP és a lakosság jövedelme, így életszínvonala is egyaránt csökkenni fog. A konferencia résztevői szerint 2015-ben a legnagyobb problémát a befektetések további, erős csökkenése okozza majd. Ehhez társul majd a gyenge rubel, a csökkenő külkereskedelem, amely finanszírozási problémákat is előrevetít.

 Az olajárak csökkentése eltüntette az állami bevételek durván egyharmadát: ez az összeg 2015-ben is hiányozni fog az államkasszából. Az olajár bezuhanása ugyanakkor nem fogja visszafordítani a nyugat-európai energiatakarékossági intézkedéseket. A jövőben is csökkenni fog a megújuló energiaforrások kiépítésének és üzemeltetésének költsége. E kettő a kőolaj- s földgázfogyasztás csökkenését, az orosz szempontból kritikus fontosságú európai piac szűkülését vetíti előre, ami akkor is gondokat fog okozni hosszabb távon, ha valahogyan sikerülne Ukrajnával kapcsolatban politikai megegyezésre jutni és az embargókat felfüggesztenék.

 A befektetések csökkenése is alapvetően érinti az energetikai szektort. A könnyebben kitermelhető kőolaj- és földgázmezők kimerülőben vannak. A kiaknázható tartalékok már a nehezebben elérhető sarkvidéki és tengeri olajmezőkön vannak, melyeket tőke és nyugati technológia nélkül a már amúgy is eladósodott orosz energetikai óriások nem vagy csak nehezen lesznek képesek feltárni.

 Nem jött be az az orosz számítás, hogy Ázsiával, leginkább Kínával "váltják ki" a nyugati piacokat. A kínai bankok roppant óvatosak és elzárkóznak a nagyobb méretű orosz projektek finanszírozása elől. Megjegyzendő, hogy a tavaly május végén bejelentett, 30 évesre és 400 milliárd dollár értékűre tervezett, évi 38 milliárd köbméter földgáz szállítására alkalmas orosz-kínai földgázvezeték finanszírozása is késik. A kínai, szingapúri és hong kongi bankok is választhatnak: Oroszországgal vagy a szankciókat kőkeményen betartattató, a vétkes vállalatokat akár milliárdos büntetésekkel sújtó Egyesült Államokkal üzletelnek.
A pénz helyett egyelőre az olcsó kínai és indonéz ruhák, háztartási cikkek öntötték el az orosz piacot, komoly nehézséget okozva a hazai gyártóknak is.

 A gazdasági gondok mellett az orosz igazságszolgáltatás helyzete is erősen negatív hatással van az üzleti környezetre. Mint a konferencián elhangzott, a kis- és közepes vállalatok (de néha az oligarchákat is) nem a nyugati értelemben vett korrupcióval, hanem az állami szervek, hivatalok zsarolásával találkoznak. "Egy nap bejön az üzletedbe a helyi FSzB és közli, holnaptól a céged 25 százaléka az övék. Mondhatsz persze nemet, de akkor másnap már előzetesben vagy és a céged pillanatok alatt tönkremegy." A reformok újjáélesztésére, továbbvitelére jelenleg semmilyen esély nincs, így az Oroszországban tevékenykedő nyugati cégek számára értelmetlennek tűnik bármilyen komolyabb fejlesztés. Különösen, ha figyelembe vesszük az állami propagandával felkorbácsolt Amerika- és EU-ellenes hangulatot.  

Minden szempontból aktuális témát választott a Center on Global Interests: december elsején nagy feltűnést keltve jelentette be Ankarában Vlagyimir Putyin orosz elnök a Déli Áramlat végét és az elmúlt hét is gyakorlatilag csak Oroszországról szólt. S persze magyar szemmel is érdekes volt a téma...

 Az előadáson Edward C. Chow az amerikai, míg Tim Boersma inkább az európai, brüsszeli nézőpontot képviselte. A másfél óra alatt nagyon sok mindenben egyetértettek, az EU-Oroszország viszonyban, annak jövőbeli lehetőségeivel kapcsolatban azonban eléggé eltértek a nézőpontok.

 Sokkal többet tudunk arról, miről nem volt szó Ankarában, mint arról, mit is takar a bejelentés, kezdte a beszélgetést Chow. Inkább PR-bejelentés, sajtóközlemény a leendő 63 milliárd köbméteres teljesítményű csővezeték és a hozzá kapcsolódó elosztóközpont  kiépítésének bejelentése, mintsem valós program. Azóta sem érkezett konkrét bejelentés az új vezeték nevéről, nyomvonaláról, finanszírozásáról. Nemhogy egyezmény, még szándéknyilatkozat (Memorandum of Understanding) sem követte a bejelentést ezidáig, mert a török fél az eddigi orosz ajánlatokat visszautasította. Csakúgy, mint a Kék Áramlaton érkező orosz gáz 6 százalékos árcsökkentését: az orosz gazdasági helyzetet kihasználva a törökök többet akarnak. Szintén nyitottak a törökök a Kék Áramlat éves teljesítményének 3 milliárd köbméteres bővítésére, de itt is kérdéses még az ár. 

 A Déli Áramlatról szólva Chow leszögezte: a megvalósítás mindig is elsősorban politikai kérdés volt. Csak egy megfelelő, a jelenleginél jóval magasabb gázár felett lenne rentábilis az építkezés és az üzemeltetés. Igazából sosem ígérkezett kifizetődőnek a beruházás, 60 dolláros olajárnál pedig pláne nem.

 Orosz részről egyrészt az EU felé szállítandó orosz gáz eljuttatásának biztonsága miatt erőltették a Déli Áramlatot (kikapcsolandó Ukrajnát), másrészt ezzel is igyekeztek magukhoz láncolni az orosz gázra utalt kelet-közép-európai államokat. A Déli Áramlat ismerten Putyin kedvenc projektje is volt, még akkor is, ha gazdaságilag nem éri meg, többször is beszélt róla.
A Gazprom szempontjából sem volt szükség rá, csak az ellátásbiztonság szempontja itt is.

 A Déli Áramlat, hasonlóan a május 21-én bejelentett, 30 évre szóló kínai-orosz gázüzlethez, "Szibéria Ereje" (Сила Сибири) vezeték megépítéséhez nagyon drága vállalkozás. Jelentős különbség ugyanakkor, hogy a Déli Áramlat költségei dollárban, a Szibéria Ereje viszont rubelben fizetendőek ki. Így a Déli Áramlat ma már még drágább lenne, mint néhány hónappal ezelőtt, de még december elsejéhez képest is, köszönhetően az orosz rubel árfolyamzuhanásának. Ugyanez a drágulás érvényes viszont a december elsején meglebegtetett új orosz-török vezetékre is.

 További költségeket jelentenek a Déli Áramlathoz kapcsolódó, már megkötött szerződések felmondásai is. A csövek legyártva, az első csővezetékfektető különleges hajó is a Boszporuszon ring: ezeket az összegeket már ki kellett fizetni és nem tudni pontosan, mennyibe kerül majd Oroszországnak az összes szerződés felmondása. A Gazprom eddigi költségei elérik a 4-5 milliárd dollárt.

 Tim Boersma szerint a Déli Áramlat kudarca szinte egyáltalán nem érinti negatívan az európai gázellátás biztonságát. Most is rendelkezésre áll a megfelelő kapacitás (Északi Áramlat, Yamal), amivel az EU gázellátása Ukrajna kikerülésével is megoldható. Tény azonban az is, hogy Európában oroszellenes hangulat alakult ki és mindenki a gázbeszerzés diverzifikálásán dolgozik.

 Ahhoz, hogy Törökország valóban komoly szereplővé váljon, Boersma szerint elsőként a török gázpiac reformját kell végrehajtani. S persze eldönteni azt is, pontosan mit akarnak? Ha mindezek megtörténtek, még mindig csak akkor lenne gazdaságilag életképes a most bejelentett elképzelés, ha az EU gázfogyasztása növekedésnek indulna. Ez azonban a közeljövőben nem várható, a fogyasztás tovább csökken. A gazdasági növekedéssel összefüggő gázfogyasztás-növekedés Kínában és más feltörekvő piacokon várható, nem az EU-ban.

 Rövid távon az EU számára nincs alternatívája az orosz gáznak, ha az árat és a rendelkezésre állást vesszük alapul. A sokat hangoztatott LNG (cseppfolyósítva szállított földgáz) az orosz gázhoz képest jelentősen drágább. Az épülő új európai LNG-terminálok semmilyen problémát nem oldanak meg, mert a jelenlegiek is 20 százalékos kihasználtsággal üzemelnek csupán, tette hozzá Boersma. Az LNG-piacon az árak területén ráadásul Ázsiával kell versenyeznünk. Az EU északnyugati országaiban lehet hosszabb távon versenyképes az LNG, ha az így leszállított gáz ára tovább csökken.

 A szakember szerint sokkal inkább a nemzetek közötti együttműködés megfelelő kialakítása, mely kifejezetten Kelet-Közép Európában problematikus. Ebben a térségben csupán Lengyelország és Csehország tevékenysége megfelelő. A többi ország hozzáállása egyszerű: ha Brüsszel kifizeti, majd építkezünk. Erre azonban nincs hajlandóság Brüsszelben, hiszen joggal merül fel a kérdés: akarunk-e a térség apró piacain ekkora, több milliárd eurós költségű gázinfrastrukturális beruházásokat végrehajtani?

Nehezíti a helyzetet, hogy az EU kibocsátáskereskedelmi rendszere, az ETS sem működik megfelelően, reformja nem történt meg. Így a szén alapú áram- és hőtermelés még mindig versenyképes a gázzal szemben.

 Fontos megjegyezni, tette hozzá Boersma, hogy Vlagyimir Putyin a brüsszeli véleményekkel szemben nem szigetelődött el, nem pária a nemzetközi porondon: India, Kína, Törökország is jó kapcsolatokat ápol vele. Európának meg kellene fontolnia viszonyát a legfontosabb kőolaj- és földgázszállítójával, Oroszországgal.

 A kérdés-felelek részben elhangzott: Oroszország Kína felé fordult, prioritásváltás történt. Azonban kérdés, hogy a kínai-orosz üzleteken nem veszít-e a végén Oroszország? A Szahalin-Habarovszk-Vlagyivosztok gázvezeték sokkal inkább orosz belföldi vezetéknek indult, egy esetleges kínai exportot kiszolgáló oldalág beépítése gazdaságilag mindenképp életképesebbé tenni a vezetéket. Kérdés, hogy ezt ki finanszírozza?

 Ugyanígy kérdés a májusban bejelentett Szibéria Ereje finanszírozása is. Mindenki azt várta, hogy gyorsan megszületik egy 25 milliárd dolláros kínai-orosz hitelmegállapodás, de ez máig nem történt meg. A Gazprom ugyan korábban bejelentette, hogy megegyeztek Kínával a 25 milliárd dolláros hitelkeretről, de azóta sem sikerült megegyezni a hitelfeltételekről, ez Putyin számára komoly kudarcnak számít.

 Május óta ráadásul Oroszország üzleti szempontból sokkal kockázatosabb országgá vált, köszönhetően a Krím-félsziget bekebelezésének, a kelet-ukrajnai beavatkozásnak és a szankcióknak. Így Kína élhetően új, sokkal keményebb hitelfeltételekkel állt elő, melyet Oroszország kénytelen elfogadni. Kérdés, hogy az elmúlt hét eseményei mit változtattak ezeken a feltételeken?

 Feltételezhetően Kína egyenlő partneri viszonyt akar elérni, azaz a Jamal és az Vankor gázmezők esetében 50 százalékos részesedés elérése lehet a cél. Kérdés, hogy ezt a hitelfeltételt elfogadja-e Oroszország a 25 milliárdos keretet?

 Törökországgal kapcsolatban is érzékelhető prioritásváltás történt: az EU helyett már délre figyel. Erdogan vezetésével az ideologikusabb, EU felé forduló török kül- és gazdaságpolitikát sokkal pragmatikusabb váltotta fel. "Nem játszanak velünk", tette hozzá Boersma, nem partnerek Oroszország elszigetelésében. Erdogan ráadásul jó személyes viszonyt ápol Putyinnal, ő áll hozzá legközelebb a NATO-tagállamok vezetői közül. Valószínűleg ennek is köszönhető, hogy nem utasította vissza Törökország azonnal a december elsejei ajánlatot. Igaz, azóta is csak vizsgálódnak: se konkrét tartalom, se határidők, se aláírt szándéknyilatkozat.

 Kérdés az is, hogy a leendő új török vezeték merre húzódna. Nyugat-Törökországban, Görögországhoz közelebb, csak az orosz gázra alapozva működését?  Vagy inkább az ország közepén, az észak-iraki, azeri (esetleg később iráni) gázra építve? Ez utóbbi sokkal robusztusabb üzleti modellt tenne lehetővé.
Ha megépülne a török gázellátóközpont, az már azt jelentené, hogy az innen az EU-ba érkező gáz már nem lenne "orosz gáz": azeri, türkmén, észak-iraki, esetleg iráni gáz keveredne itt.

 A gázbeszerzés diverzifikációjával kapcsolatban ismét előkerült a cseppfolyósított földgáz. Az európai fogyasztóknak, főleg az ipari felhasználóknak azonban komoly költségnövekedést okozna, ha az EU LNG-vel próbálná kiváltani az orosz gázt. Kérdés, hogy a gázellátás ilyen módon megoldott biztonságának költségeit képes lenne-e az EU gazdasága kifizetni? Mi lesz a versenyképességgel?

 Egy rövid kérdés elejéig előkerült a Krím-félsziget körüli kőolaj- és földgázmezők kérdése is. A két szakértő szerint ezekre az üzleti lehetőségekre és az eddigi befektetésekre mind az Exxon Mobil, mind a Shell keresztet vethet. A gázmezők azonban sem rövid- sem középtávon nem jelentettek volna megoldás az EU gázellátásának diverzifikálása szempontjából. Ukrajna pedig az innen kiaknázható gázmennyiségnél többet is megtakaríthat saját iparának energiatakarékosabbá tételével, a gázüzletet behálózó korrupció visszaszorításával, az infrastruktúra modernizálásával.

 Jelen helyzetben bármiféle, Oroszországgal kötött együttműködés kérdőjeles, köszönhetően a nyugati szankcióknak, a rubel és az olajár együttes zuhanásának, hangzott el végül Edward C. Chow és Tim Boersma nem túl optimista, de egybehangzó véleménye. 

Ha kicsit elcsúszva is, de fenn van Wagner Péter barátom remek blogján egy újabb washingtoni előadás, itten ni.Mivel ez még december legelején volt, azóta persze a Putyin-kép is további színekkel gazdagodott, hogy finoman fogalmazzak.

Régen foglalkoztam utoljára komolyabban az Egyesült Államokat védő ballisztikus rakétavédelmi rendszerrel, így azonnal lecsaptam a CSIS hétfői rendezvényére. Az első előadó ráadásul James Syring altengernagy, a Missile Defense Agency igazgatója volt.

 A hosszú, három paneles rendezvény alaphangulata optimista volt. Mint gyakorlatilag minden megszólaló kiemelte, jelenleg erős kétpárti támogatás van a program mögött.

 Szintén mindenki kiemelte a 2014 június 22-i sikeres FTG-06b tesztindítást, ahol az eddigi legkomplexebb helyzetet előállítva a legnagyobb távolságból sikerült elfogni a célrakétát. Itt demonstrálták először az igazi és a "csali" robbanófejek megkülönböztethetőségének lehetőségét.

 Szükség is volt a sikerre, nem csupán a mérnököknek, hanem a programért lobbizó politikusoknak is. Az amerikai értékelés szerint mind az észak-koreai, mind az iráni ICBM-fenyegetés növekszik.

 Az altengernagy komoly fejlesztési tervekről is beszámolt. Ebből a leglátványosabb az Államok keleti partjára építendő, 4 milliárd dolláros költségű új rakétaindító bázis lesz. 2017-re 44 hadrendben álló rakéta a cél, melyet elérhetőnek is tart az igazgató. Jelenleg egy két éves, a lehetséges környezeti terheléseket felmérő vizsgálatot folytatnak mind a négy szóba jöhető helyszínen (Fort Custer, Camp Ravenna, Fort Drum, Portsmouth SERE TA).

 Nagy fontosságot tulajdonítanak a megbízhatóság növelésének, a rendszer elemei folyamatos modernizálásának. Kiemelte: a rakéták első példányai 2004-ben kerültek a silókba, így fenntartásuk komoly erőfeszítést igényel. Fejleszteni szükséges a rendszer földi elemeit is: a rendszer harcálláspontján ma is a 2004-ben beüzemelt szoftverek dolgoznak. Frissíteni kell a rendszer elektronikus adatbázisát is a frissen kifejlesztett ballisztikus rakétarendszerek adataival, jellemzőivel.

 A tervek szerint a 2015-ös pénzügyi év első negyedévében (FY15Q1) állhat hadrendbe az első a nyolc továbbfejlesztett CE-I elfogórakétából. FY16Q2: első leszállított CE-II Upgrade rakéta. A 2017-es pénzügyi évben pedig már a 10 CE-II Block I-es rakétát veszik majd át és a 2018-as pénzügyi év első negyedévének végén, azaz még 2017 decemberében 44 rakéta áll majd a silókban. Jelenleg ez a szám 30 darab CE-I rakéta és EKV elfogó jármű.

 Újratervezik az exoatmoszferikus elfogó járművet (EKV), mely a légkörből kilépve a ballisztikus rakéták elfogását hajtja végre. Az EKV utódja (mellyel kapcsolatban több megszólaló is hangsúlyozta: gyakorlatilag a prototípusnak szánt jármű állt hadrendbe a fejlesztésre szánt források radikális csökkentése miatt) a Redesigned Kill Vehicle (RKV) lesz, amelyet már moduláris felépítéssel, nyitott rendszerarchitektúrával terveznek. A remények szerint így több cég lesz képes egyszerűbben fejleszteni, mintha ismét zárt, egyedi megoldást alkalmaznának.

 A rendszer szempontjából kulcsfontosságúnak tartják annak a nagy hatótávolságú felderítő radarnak (Long Range Discrimination Radar, LRDR) a rendszerbe állítása, amelyik a valódi robbanófejeket és a "csalifejeket" fogja kiválogatni. Az altábornagy szerint ez önmagában költséghatékonyan megkétszerezi a már meglévő rakéták nyújtotta védelmet, hiszen a kiszűrt, "csalifejekre" nem kell rakétát indítani. A tervek szerint 2015-ben választják ki a beszállítót és kötik meg a megfelelő szerződéseket, s a radar 2020-ban állhat majd hadrendbe. Azt még jelölték ki, hogy hol lesz a radar elhelyezve.

 Hamarosan hadrendbe áll a második japán AN /TPY-2 radarrendszer, Kyogamisaki mellett. Jelenleg már az építkezés végénél tartanak, a radar már a helyén.

 Teszteredmények 2001 óta (rendszer/indítás/sikeres elfogás):

GMD / 14 / 8
AEGIS /31 /25
THAAD / 11 / 11
PAC-3 / 25 / 21

 A kérdés-felelek részben többször elhangzott: a GMD nem Oroszország és Kína interkontinentális ballisztikus rakétarendszerei ellen épül ki. Ugyan sosem lesz elég elfogórakéta ahhoz, hogy reális védelmet nyújtson ellenük, de elhangzott: egy esetleges, műszaki meghibásodás, tévedés vagy önhatalmúlag elindított ballisztikus rakéta ellen azonban védőernyőt jelenthet.

 Oroszországot ugyanakkor, figyelembe véve az elmúlt év eseményeit, egyre komolyabb  veszélynek tekintik ezen a területen is.

 Felmerült kérdésként, miért a földi telepítésű, állandó silórendszereket igénylő rakétákat alkalmazzák a többi rendszer (PAC-3, AEGIS, THAAD) helyett? Az altengernagy szerint ennek költségvetési és hatótávolsági oka van. Azt a lefedettséget, amit már jelenleg is ad az eddig kiépült, 20 milliárd dollárt felemésztő GMD, csak nagy költségekkel és nehézségekkel lehetne kiváltani más, mobil rendszerekkel.

 A tesztelések költségét és annak finanszírozhatóságát firtató kérdésre kiderült, évente egy éles elfogással járó teszt megszervezése és végrehajtása minimálisan szükséges és jelenleg reális - persze minél több lenne, annál jobban örülnének.

 A távolabbi célok között szerepel az egy elfogórakétára telepíthető több RKV, illetve még több szenzor beillesztése a rendszerbe: nem csak földi radarokról, hanem űrben elhelyezett felderítőrendszerekről beszélünk. Itt is a követés és az igazi, illetve a "csali" robbanófejek elkülönítése lenne a feladat.

 A távalti tervek között szerepel olyan solid state lézerrendszerek kifejlesztése és hadrendbe állítása, melyek nem kiváltják, hanem kiegészítik az elfogórakétákat. Itt megoldandó kulcskérdés a megfelelő energiájú lézernyaláb és a nagy távolságra is megoldandó fókuszálás, az energianyaláb "szétesésének" elkerülése.  

 A leghatékonyabb védelem azonban az indítás előtti megsemmisítés, erre Észak-Koreában van jelenleg reális lehetőség. Mivel az ország folyékony üzemanyagú nagy hatótávolságú ballisztikus rakétákat használ, így az üzemanyag feltöltéséhez felállított rakétát légicsapással lehet megsemmisíteni. Kérdés, Észak-Korea mikor fejleszt ki és állít hadrendbe szilárd hajtóanyagú, mobil interkontinentális ballisztikus rakétarendszereket.

 Egy másik fontos és megoldandó feladat az indítás utáni, emelkedési szakaszban történő felderítés és követés, illetve megsemmisítés. Erre Észak-Koreával kapcsolatban Japán és Dél-Korea esetében működhet, akár a jelenlegi Sea Based X-Band Radar-hoz hasonló, tengeri radarrendszerrel. A módszer előnye az indított rakéta könnyű észlelhetősége, sebezhetősége és az a tény, hogy ekkor még minden robbanófej "egy helyen" van.

Nagy várakozás, enyhe csalódás: nagyjából így tusom leírni az érzéseimet a csütörtöki előadás után, melyet a Wilson Center szervezett. Pedig a pódiumon John R. Allen nyá. tengerészgyalogos vezérezredes, az amerikai elnök ISIS-ellenes koalícióval kapcsolatos különmegbízottja beszélt. A tábornok egyben először beszélt nyilvánosan az ISIS-szel kapcsolatos területről, így érthető, hogy a terem zsúfolásig megtelt.

 2006-08 között Irakban szolgáltam, közelről láttam az akkori helyzetet, annak dinamikáját, komplexitását. Tudom, hogyan kell dolgozni a Közel-Keleten, jelezte az életét és munkásságát kevésbé ismerő hallgatóknak John Allen, hogy nem csak elméleti alapokra építve dolgozik az ISIS ellen jelenleg is. Kiemelte: 62 ország dolgozik a koalíció részeként az egész térséget és a világot is veszélyeztető krízis megoldásán. A probléma nem áll meg a szr és az iraki határoknál: az itt tapasztalatot szerzett nyugat-európai és amerikai állampolgárságú harcosok ugyanis haza is utazhatnak - nem véletlen, hogy főleg Európában egyre komolyabban veszik ezt a kérdést.

 A tábornok jelenlegi feladatai közül elsőként a koalíciós tagállamok hozzájárulásainak összehangolását és a megfelelő stratégia kidolgozását nevezte meg. Főbb területek:

- katonai: légicsapások, az iraki haderő újjáépítése és a szíriai mérsékelt ellenzék támogatása.

- külföldi harcosok: itt a közösségi média már sokat emlegetett hatásait, ehetőségeit emelte ki, mellyel kezdeni kell valamit.

- pénzügyi: az ISIS bevételeinek feltérképezése. Az olajbiznisz megsemmisítése: kitermelés, finomítás, szállítás során mindenhol. A pénzügyi szolgáltatásokat nyújtó bankok azonosítása, a nemzetközi pénzügyi rendszerből kitiltása. A bűnözésből származó (emberrablások, védelmi pénzek) bevételek visszaszorítása. Rabszolgák értékesítéséből származó bevételek visszaszorítása. Régészeti leletek, műkincsek kereskedelmének megszüntetése. S végül a külföldi támogatók feltérképezése, azonosítása, semlegesítése.

- humanitárius segítség

- ellenpropaganda: az ISIS saját magáról közvetített pozitív képének rombolása, az elkövetett bűncselekmények hangsúlyozása, propagálása. Leleplezés, delegitimalizálás.

- békés iszlám: a vallás igazi, békés értékeinek népszerűsítése, az iszlám kultúra bemutatása.

 Komoly munka a koalíció összetartása is. Három hónap alatt nőtt a koalíció ekkorára, országok közös elképzeléseket megfogalmazó csoportjából. Cél: az ISIS meggyengítése majd elpusztítása. Ennek elérését nehezíti, hogy az ISAF-hez képest nincs tiszta jogi háttér, nincs meg az a NATO framework, amire Afganisztánban a műveleteket építeni lehetett és lehet. Ezzel együtt Moszul eleste óta sok mindent sikerült elérni: az ISIS területszerzését megállították, megkezdődött az iraki haderő újra kiképzése //remélhetően ez már sikeresebb lesz, mint az előző években végzett munka...//. Megkezdődött a szíriai mérsékelt ellenzékkel végzett együttműködés a terepen is.

 A kérdés-felelek részen sem hangzott el sok újdonság. Nem csak az ISIS és a Khorasan csoportra koncentrálnak, hanem más csoportokra is, megelőzendő a franchise-rendszer kialakulását itt is és Észak-Afrikában is, utalt a tábornok a december elején felbukkant, líbiai ISIS-kiképzőtáborokról szóló értesülésekre.

 Úgy látják, hogy jelenleg éles ellentét alakult ki az ISIS és az Al-Kaida között, így az előre látható jövőben nem számítanak a két csoport együttműködésére.

 Fontos, hogy az amerikai Kongresszus mindkét oldala támogatja az iraki erők újraképzésének programját és forrásokat is adnak a feladathoz. Allen feladata az is, hogy ezt a támogatást fenntartsa, elmagyarázva a politikusoknak, miért fontos ez a program.

 A tábornok szerint feladata az izraeli-palesztin biztonsági tárgyalások "melegen tartása". 13-14 személyes látogatást tett már a közelmúltban a térségbe, melyek során kezdett kialakulni egy, mindkét fél számára elfogadható biztonsági megoldás. Ezt nem szabad veszni hagyni.

 Még mindig bízik a kétállami megoldásban, bár a politikai megegyezésre most nincs sok esély. Ezzel együtt lényeges, hogy ha a politikai megoldásokat kereső tárgyalások újraindulnak, akkor a biztonsági kérdésekkel kapcsolatos területen ne kelljen mindent a nulláról újrakezdeni.

 A sokat emlegetett "no fly zone" kérdésével kapcsolatban megjegyezte: Törökország mint frontország és 1,5-1,8 millió menekültet befogadó állam fontos és eléggé konstruktív partner. A tárgyalások folyamatosak, bíztatóak, de még nincs végleges eredmény. Komplex problémakör, "nincs még itt az ideje a részletekről beszélni".

 A szírai ellenzék régóta kéri a polgári lakosságot támadó "hordóbombázó" gépek elleni fellépést //magyarul a légi tilalmi övezet kiterjesztését Szíria fölé//. A tábornok itt is at mondta csak: a tárgyalások folynak.

 A szaúd-arábiai kettős játék (kormány támogatja az ISIS elleni fellépést, szaúdi magánszemélyek fegyverrel és pénzel támogatják az ISIS-t) kapcsán a szaúdi kormánnyal és uralkodóházzal kiépített szoros együttműködés hangsúlyozta Allen. "Keményen dolgoznak" a szaúdi ISIS-támogatások visszafogásán, megszüntetésén. A szaúdi légierő is részt vett a kezdeti légicsapásokban. A szaúdi vallási és világi vezetők is ISIS-ellenes nyilatkozatokat tesznek, az ország 500 millió dolláros humanitárius segítséget nyújt. A koalíciós repülőgépek átrepülhetnek az ország felett.

 Irán szerepe komplex, mind az ISIS kapcsán, mind a térségben magában. "Óriási jelenléttel és befolyással bír Irán a régióban", emelte i a tábornok. Teherán a jelek szerint elfogadta az amerikai erők újbóli jelenlétét Irakban, egyetlen támadás nem érte az iráni kontroll alatt lévő  siíta milíciák részéről az amerikai szárazföldi erőket. "Nem áll Irán érdekében az amerikai kudarc - most."

 Libanonnal és az ISIS esetleges térnyerésével kapcsolatban az izraeli biztonságra vaó hatás miatt aggódik, míg Jemenben a polarizáció hatásától, mely az eddig mérsékelt csoportokat is az ISIS karjaiba lökheti.

 Az iraki ellenoffenzívával kapcsolatban megjegyezte: korlátozott módban ugyan, de már jelenleg is zajlik. Az iraki katonai magasabbegységek parancsnokainak kezében a döntés, mikor mit cselekszenek. Néha jobb nem támadni, mint támadni és felvállalni az ezzel járó kockázatokat, tette hozzá Alen.

Ramadi környéke most stabil, a Baiji melletti, legnagyobb iraki finomítót sem fenyegeti jelenleg a közvetlen támadás, elfoglalás veszélye. Kulcsfontosságú lesz Moszul kérdése, ahol június 29-én Abu Bakr al-Baghdadi a kalifátust kikiáltotta. "Az ISIS nem engedheti meg magának, hogy elveszítse Moszult, az iraki ormány pedig nem engedhet meg, hogy lemondjon róla."

Az Atlantic Council meghívására Geoffrey Pyatt, az Egyesült Államok Ukrajnába akkreditált nagykövete tartott előadást ma Washingtonban. A nagykövet természetesen a hivatalos amerikai vonalhoz illő beszédet tartott, de voltak érdekes részei az előadásának és a kérdezz-felelek résznek egyaránt.

 Az alapmotívumok ismerősek: nincs katonai megoldás (ez egyben azt is jelenti, hogy az Egyesült Államok és a NATO sem fog aktívan részt venni a ormányellenes erők és az őket támogató orosz alakulatok ellen), csak diplomáciai. Ugyanakkor a nagykövet többször is utalt Tony Blinken, az amerikai elnök helyettes nemzetbiztonsági tanácsadójának a Kongresszus előtt november 19-én elhangzott mondataira: nem zárható ki, hogy az Egyesült Államok az ukrán haderő számára védekezésre alkalmas fegyvereket (lethal, defensive military equipment) szállítson le.

 A nagykövet szerint egyértelműen orosz támogatással, orosz csapatokkal és nehézfegyverekkel harcol Ukrajna Kelet-Ukrajnában. A kormányellenes erők parancsnoki-vezetési feladatait is orosz katonák töltik be, s erre az Egyesült Államoknak bizonyítékai is vannak, tette hozzá Pyatt.

 A helyzet megoldására a diplomáciát, s azon belül is a Minszki Protokoll (angol változat itt)maradéktalan betartását gondolja a legjobb megoldásnak az amerikai kormány. Az orosz részről is elfogadott egyezmény végrehajtása a feltétele egyben annak is, hogy megkezdődhessenek a tárgyalások az Oroszországot sújtó szankció visszavonásáról.

 Hogy ezt mennyire tartja az amerikai diplomácia valószínűnek, arról a nagykövet másik mondata árulkodott. Pyatt szerint Ukrajnának "a belátható időn belül" számolnia kell az orosz aktivitással a térségben. Véleménye szerint a 118 millió dollárnyi eddigi, fegyvereket nem tartalmazó katonai segítség növelte Ukrajna önvédelmi képességeit - ezzel az Amerikai-Ukrán Üzleti Tanács mellettem ülő két ukrán tisztviselője nem igazán értett egyet.

 Pyatt a NATO-tagsággal kapcsolatban megjegyezte: "A kérdésnek nem Washingtonban, Berlinben és Brüsszelben kell eldőlnie, s biztosan nem Moszkvában. Ez egy olyan kérdés, amiben az ukrán embereknek kell döntenie."

 Igaz, ehhez Ukrajnának komoly reformokat is végre kell hajtania. A nagykövet több területet is kiemelt: energiareform (ez a legfontosabb terület: beszerzések diverzifikálása, technológiai modernizáció, saját gázkitermelés növelése palagáz bevonásával is), alkotmányos reform (döntések helyi szintre delegálása, érdemesnek tartja Lengyelországhoz fordulni tanácsért), pénzügyi reform (számíthatnak amerikai-EU-s segítségre, de le kell küzdeni a cashflow-válságot és meg kell szervezni az adók hatékony beszedését is), védelmi reform (a 118 milliós amerikai segély, együttműködés a NATO-val, hiszen ez a kérdés belátható ideig fennmarad). Érdekesség, hogy a gázdiverzifikálással kapcsolatban Szlovákia felmerült, mint az Ukrajna irányába menő gázszállítási lehetőség bővítési terepe, de Magyarország neve nem hangzott el a témával kapcsolatban.

 Az ukrán energiahelyzettel kapcsolatban felmerült CSernobil is, ahol egy kérdező szerint az 1-2-3-as blokkok újraindítását tervezi az ukrán kormány, enyhítendő az elektromos energiahiányt. Pyatt elismerte, hogy szóba került a blokkok újraindításának lehetősége, de jelezte: ez több éves folyamat lehet és sokmilliárd dolláros költséggel járna.

 A nagykövet szerint Ukrajna sorsa és sikere túlnyomórészt reformok végrehajtásától függ. Ukrajna helyzetét Grúziához hasonlította: bár Dél-Oszétiát és Abkháziát Oroszország elfoglalta, de az ország komoly gazdasági fejlődésen ment keresztül. Véleménye szerint ezt Ukrajna is meg tudja tenni.

 Ezt azonban veszélybe sodorhatja a korrupció, a "régi üzletmenet". A nagykövet egyértelműen jelezte, akkor számíthat Ukrajna külső pénzügyi segítségre, hitelre és támogatásra akár az IMF, akár az EU vagy az Egyesült Államok részéről, ha a pénz nem fog eltűnni különböző bankszámlákon, mint régen. A korrupció elleni harcban a reformok mellett a februárban felébredt ukrán civil társadalomra, a közösségi médiára ugyanúgy számít, mint a politikusokra.  

 A nemzeti egység megteremtése és fenntartása területén csak dicsérte az országot, de figyelmeztetett: nem elég a zászlók kitűzése, az orosz "politikai turisták" visszaverése, de ki kell nyúlni a jelenleg elfoglalt kelet-ukrajnai orosz területek felé is. Fontos a visszafoglalt, lerombolt városok újjáépítése is a nemzeti egységhez.

 A Krímmel kapcsolatban a nagykövet egyértelműen leszögezte: a félsziget Ukrajna területének része, "period. End of Question". Ennek megfelelően a félsziget körüli tengeri gáz- és olajmezők kitermelését is csak Ukrajna végezheti el (gyanítom, ez azt jelenti, hogy az Egyesült Államokkal üzletelni kívánó cégek nem fognak részt venni az esetleges kiaknázásban).

 Az orosz kommunikációt illetően a nagykövet szerint Oroszország zavarkeltésre, időhúzásra játszott és játszik. Nem tartotta véletlennek, hogy az Ukrajnától elcsatolt területeken a tévé- és rádióállomások elfoglalása volt az orosz erők első feladata. Villámgyors blokkcserék a magukkal hozott rendszerek segítségével az adókészülékekben és már mehetett is az orosz állami propaganda. Az orosz hivatalos kommunikáció másik célja az ukrajnai orosz ajkú lakosság dezinformálása, rémisztése, az ukrán kormány ellen fordítása. Erre ellenstratégiát kell kidolgoznia az Egyesült Államoknak, de ez még folyamatban van s ennek is csak az elején tartanak.

"Jerusalem in Crisis?" címmel rendeztek beszélgetést december elsején a washingtoni Wilson Centerben. A meghívott előadó a remek humorú, gyakran önironikus Daniel Seidemann volt, akit Aaron David Miller kérdezett - néha sajnos túlságosan is hosszan.

 A beszélgetés alaptémája a jelenlegi jeruzsálemi helyzet, illetve az ide vezető elmúlt öt hónap volt, de egészen a 2000-es Camp David-i Jasszer Arafat - Ehud Barak - Bill Clinton megbeszélésekig is vissza kellett nyúlni időnként.

 A bő egy órás, kérdésekben gazdag beszélgetés alapvető tézise: a gyűlölet sokkal népszerűbb és személyesebb lett, mint eddig bármikor. Jeruzsálem olyan megosztott, mint még soha és megszűnt a Kelet-Jeruzsálemben élő, arab származású lakosság lojalitása Izrael irányában.

 Seidemann szerint ez nagy baj, mert (Kelet-)Jeruzsálem kérdése kritikus fontosságú az egész Közel-Kelet szempontjából. Ez meglátszott a 2000-es tárgyalásokon is, ahol Arafat és Barak olyan messze ment el a kompromisszumok kialakításában, mint még előttük senki sem. Jeruzsálem azonban kifogott a feleken: mindkét oldal bejelentette igényét a városra. Arafat nem volt hajlandó lemondani az önálló Palesztina fővárosaként működő Kelet-Jeruzsálemről és az iszlámnak is fontos Templom-hegyről, míg Barak nem mondhatott le Jeruzsálem egészének ellenőrzéséről. Seidemann rámutatott: a történelmi tapasztalatok szerint is a város teljes egészének ellenőrzés alatt tartása, azaz történelmi időszaktól függően a teljes törzsi,  vallási vagy állami tulajdonlás volt eddig a megoldás.

 David Seidemann szerint jelenleg Kelet-Jeruzsálem területének 90 százaléka számára és az átlag, zsidó származásúaknak csak személyes fizikai kockázatokkal lenne felkereshető és ez komoly változást jelent a fél évvel ezelőtti helyzethez képest. Mindezt úgy, hogy csak itt öt hónap alatt 3000 letartóztatást hajtottak végre az izraeli hatóságok, különböző okok miatt. De mi változott meg? Az előadó szerint az alapvető, régóta ismert problémákhoz aktuális ügyek is csatlakoztak (Mohammed Abu Kedir megölése és elégetése, radikalizálódás, a gyűlölet személyessé válása), melyet kiegészített az a körülmény, hogy a kelet-jeruzsálemi arabok csak gazdaságilag kötődtek Izraelhez, ideológiai, vallási, családi kötődésük egyértelműen a palesztin Ciszjordániához fűzte és fűzi őket.

 Mindkét oldalon megvan már a törzsi igény arra, hogy a másik oldalnak maximális fájdalmat okozzon. A palesztinok azonban erre kevésbé képesek, s ez frusztrálja őket. Ciszjordániában Mahmud Abbász palesztin elnök és kormánya igyekszik kordában tartani az eseményeket, minimalizálni a károkozást, s az Izraeli Védelmi Erők látványos fölényét sem vitatja senki. A palesztinok így Kelet-Jeruzsálemen tudnak visszavágni olyan támadásokkal, melyekre nem számít senki sem: gyalogosok és várakozók elleni autós gázolások, késelések, zsinagóga elleni támadás. Ezeket a váratlan támadásokat azonban több hónapos zavargások előzték meg Kelet-Jeruzsálemben, így inkább a személyek váratlanok, a támadások kevésbé.

 A helyzetet Seidemann megfogalmazásában leginkább egy lefelé tartó erőszakspirálnak lehet nevezni és ez nem csak a zsidó állam válaszlépései miatt van így. Példa erre a jeruzsálemi HÉV-vonal (Light Rail System) sorsa. Az arab és zsidó városrészeket is kiszolgáló vasúton eleinte valóságos olvasztótégely volt: ma már azonban ha egy-két arab arcot lehet látni egy-egy szerelvényen. Ez az előadó szerint nem csak biztonsági okokra vezethető vissza (azaz mindenki fél egy támadástól -  persze a másik fél által elkövetve), hanem arra is, hogy a kelet-jeruzsálemi arab lakosság ma már bojkottálja a szolgáltatást. "Nem vagyunk a házi palesztinjaitok, nem játsszuk el többé ezt a szerepet a képzeletbeli, egyesített Jeruzsálemetekben!"

 Az előadó szerint a megegyezés útjában elsősorban a Kelet-Jeruzselemet lassan körbekerítő, így azt az esetleges palesztin állam területétől elszakító zsidó telepek, illetve a Templom-hegy kérdése álnak. Ez utóbbi egyre nehezebben megoldhatóvá válik, mert a keserű kompromisszumokat igénylő, de pragmatikusan megoldható politikai kérdésből vallási kérdéssé válik. Így azonban egy zéró összegű játszma alakul ki, ahol már nincs helye egy esetleges, mindkét fél részéről lemondást követelő megegyezésnek.

 A sokat kritizált E1 telep akut problémát jelent az előadó szerint, mert ezzel fejeződhetne be Kelet-Jeruzsálem elszakítása Ciszjordániától. Az 1995-ben elindított, de 2009-ben felfüggesztett fejlesztési tervek végrehajtása "éket verne Kelet-Jeruzsálem és Ciszjordánia közé". Az egész kérdést alapvetően befolyásoló tényező lehet a Kelet-Jeruzsálem és Betlehem közötti Givat Hamatos felépítése is, melynek felépítése Seidemann szerint lehetetlenné teszi a kétállami megoldás végrehajtását. Ráadásul a tervek készen állnak, így bármikor meg lehet kezdeni és nagyon gyorsan végre lehet hajtani a beruházást.

 Gondot okoz egy esetleges, területcserével járó kompromisszum végrehajtásánál az is, hogy egyre több telepről egyre több telepest kellene az izraeli államnak erőszakkal eltávolítani. 2007-ben százezer telepest kellett kiköltöztetni, mára már a számuk radikálisan megnőtt. Ők azok, akik egy kétállami megoldást és a palesztin féllel kötött kompromisszumot, s lakóhelyük elhagyását soha nem fogják elfogadni.

 Nehezíti az esetleges tárgyalásos megoldást az is, hogy Seidemann szerint nincs olyan, hogy kelet-jeruzsálemi palesztin vezetés. Ezen az oldalon nem volt, aki elindította volna a zavargásokat, majd a támadásokat, de nincs olyan sem, aki képes lenne leállítani. Nincs kivel tárgyalni sem.

 A kelet-jeruzsálemi zavargások üzemanyaga a jogfosztottság érzése a palesztin oldalon. "Nem vagyunk izraeliek, mert nem tekintetek minket annak. Nem számítunk nektek! Nem vagyunk lojálisak az államhoz emiatt..." Példaként említhető a támadások elkövetői családjait érő retorzió, a házak lerombolása. A jogi eljárás alá nem vont családtagoknak nincs köze a támadások végrehajtásához, hiszen akkor már régen elvitték volna őket az izraeli biztonsági erők. Így a házak lerombolása egyszerű büntetés, mely ráadásul a kelet-jeruzsálemi Mohammed Abu Kedir zsidó gyilkosait nem is érinti, az ő házuk épen maradt. Itt megint a törvény előtti egyenlőség érzése jön elő: csak a zsidók számítanak, az arabok nem.

 Olaj a tűzre az új, Izraelt zsidó államként meghatározó törvény is. A törvén észe az is, hogy az arab nyelv többé nem lesz az állam hivatalos nyelve. Seidemann szerint ez is táplálja a törzsi ellentéteket és az ebből kialakuló primitív konfliktust a két fél között.

 Igaz, Seidemann hozzátette: Izrael demokrácia, még ha hibái is vannak és a demokrácia most sincs végzetes veszélyben. Még mindig elképzelhető lenne egy, mindkét fél számára, ha nehezen is, de vállalható kompromisszumokkal, lemondásokkal járó megoldás. Ennek során azonban Kelet-Jeruzsálem kérdése nem biztos, hogy azonnal megoldható lenne, de az előadó szerint a területek, a határok, a palesztin menekültek kérdései rendezhetőek lennének. Ehhez azonban komoly nemzetközi együttműködés és akár jelenlét is szükséges lenne, például az Óváros és a Templom-hegy területén.

 A problémák és az érintett területekhez képest sokkal kisebbek a jelenlegi vezetők. Mivel államférfiak felbukkanására nem érdemes várni, így csak akkor van remény, ha a két közösség saját maga talál kiutat ahelyett, hogy a politikai vezetőkre vár. 

Jelzem, a legutolsó anyag Wagner Péter barátom Biztonságpolitika és terrorizmus című blogján elérhető. Az előadást David G. Perkins vezérezredes, az amerikai hadsereg kiképzési és doktrinális parancsnokságának (TRADOC) parancsnoka tartotta és szerintem nagyon használható volt. 

Bill Hayton, a „The South China Sea: The Struggle for Power in Asia” című kötet szerzője, a BBC munkatársa (tudósítóként dolgozott Vietnamban és Myanmarban is) meglehetősen alaposan járta körül a címben emlegetett kérdést. Az egy órás előadás végére konkrét választ nem sikerült találni, az viszont itt is nyilvánvalóvá vált: akinek több hadihajója és repülőgépe lesz a térségben, azé a valódi fennhatóság.

 Érdekes volt beülni a terembe, hiszen a döntően ázsiai származású érdeklődők között volt, aki Japánból, Kínából, Tajvanból, vagy éppen a Fülöp-szigetekről érkezett. Így, az előadás menetének megfelelően mindig máshol voltak összeráncolt homlokok és széles mosolyok. Bill Hayton ugyanis országról országra haladva próbálta felkutatni, hogy a történelem során mikor merült fel bármiféle kapcsolat is a Spratly-, a Paracel-szigetek és a környék más aprócska szigeteivel, zátonyaival kapcsolatban. 

 Nos, a kutatásai szerint a legelső, a fennhatóság kinyilvánításával kapcsolatos írásos bizonyíték 1877-ből ismert, méghozzá Nagy-Britanniával kapcsolatban. 1877-ben a Labuan-szigeten működő brit közigazgatás adott engedélyt üzletemberek egy csoportjának, hogy kitűzzék a brit zászlót a Spratly-szigeteken és a közeli Amboyna Cay-en, ahol guanót (trágyaként használt, foszfátban igen gazdag madárürüléket) akartak bányászni.

 A szigetvilág első, valódi, többé-kevésbé állandó vendégeiként a „tengeri cigányok” néven is ismert Nusantao Badjao, Orang Laut, Dan Jia) népcsoportot lehet megnevezni. A teljesen vízen élő, ott lakó, kereskedő népcsoport vélhetően évszázadok óta járta a szigeteket, csak éppen nem alapítottak rajtuk településeket.

 Saját állítása szerint Kína legdélebbi pontja a Borneó szigetétől nem messze fekvő Zēngmǔ Ànshā (James Shoal), ami nem más, mint a tenger felszíne alatt 22 méterre lévő homokpad. Hogy hogyan lett ebből a kontinentális Kínához geológiai kapcsolattal fűződő sziget (legalábbis Kína szerint), az már a történelem és a nyelvészet területe. Hayton szerint Zengmu nem más, mint az eredeti James (mely név az itt hajótörést szenvedett angol kapitányra emlékeztet) fonetikus átírása mandarinra. Véleménye szerint a homokpad már csak azért sem lehet a kontinentális Kína része, mert a Dél-Kínai tenger igen mély területei választják el ezt a sekély területet a nagy távolságra lévő Kínától. A hangoztatott tulajdonjog sokkal inkább bizonytalan történelmi lábakon áll, mintsem szilárd földtani bizonyítékokon.

 „A Nansha-szigetek történelmi idők óta Kína elidegeníthetetlen részét képezik,”  szól a kínai verdikt. Ehhez képest az első, Shun Fêng Hsiang Sung néven ismert, 1430 körülire datált térképen, mely a kínai hajósok által követett, partközeli hajózási utakat mutatja be, nyoma sincs a szigeteknek. A mintegy 100 megtett út után rajzolt térkép alapján a kínai hajósok elkerülték a Dél-Kínai tenger középső részét, így a szigetvilágot is.

 A James-zátonynál már említett 1898-as kettős hajótörés során a brit zászló alatt hajózó Bellona és a Huneji Maru hajókat kínai halászok fosztották ki. A fosztogatás miatt hivatalos brit tiltakozás érkezett a kantoni kormányzóhoz, aki azzal az érvvel utasította vissza a kártérítést, hogy a Paracel-szigetek lakatlaanok, melyek közigazgatásilag semmilyen formában sem kapcsolódnak Hainan tartomány egyetlen kerületéhez sem.

 1894-95 között Japán elfoglalja Koreát és Tajvant, 1907-09 között pedig a Pratas-szigeteket. Az 1912-re megbuktatott Csing-dinasztia után a kínai köztársaság következett, melyhez kötődő hazafias szervezetek vagy személyek szinte minden évben új térképeket nyomtattak. A gyenge kínai kormánnyal szemben támasztott japán „21 követelés” felkorbácsolta a kínai nemzeti érzelmeket, amely a japán árucikkek bojkottja és az évenként megtartott „nemzeti szégyen napja” 1916-os bevezetése mellett a térképek ábrázolásain is észrevehetővé vált.

 1909-ben már a kínai Guangdong-tartomány hivatalos térképén feltűnik a Paracel-szigetcsoport is, első jelzésként, hogy Kínához tartozónak tartják. Az 1912-es első, a Kínai Köztársaságot mutató térkép érdekessége, hogy az országnak nincsenek megrajzolt haátrvonalai. A Kínai Köztársaság évkönyvében publikált térkép szerint a köztársaságot illet minden olyan földterület és tenger, mely a kínai császárság idején Kínához tartozott. Vietnamot és Koreát mint volt vazallusállamukat ábrázolja. 1914, Hu Hinjie magánkiadású térképe, az „A Kínai Köztársaság új fölrdazji atlasza” címmel. Először ábrázol a Dél-Kínai tengeren keresztül húzódó kínai határvonalat, mely már a Pratas- és a Paracel-szigeteket is Kínához sorolja. A szerző szerint a térkép az 1736-1820 közötti időszakot mutatja be, nem az 1914-es állapotokat.

 A Zhongua könyvkiadó 1927-ben megjelent térképe az akkori Kína területe mellett kínainak tartja az egész Dél-Kínai tengert, Malajzia teljes területével együtt, egészen a Bengáli-öböl közepéig kitolva a kínai határvonalakat. A Fülöp-szigetek „megmenekül”, de Afganisztán már nem. 1930-ban felgyorsulnak az események: egyrészt bejelentik a tengeri és szárazföldi határvonalakat felülvizsgálatát Kínában, másrészt áprilisban Franciaország több, a Spratly-szigetekhez tartozó szigetet „elfoglal”. 13-án a LA MALICIEUSE hadihajó horgonyt vetett a szigeteknél és 21 ágyúlövéssel jelezte: a terület immár Franciaországhoz tartozik. A hadihajót Cochinchina francia kormányzója küldte ide, aki hírét vette, hogy Japán a szigetvilág elfoglalására készülhet. A francia kormány ezután ugyan bejelentette igényét a szigetekre, csak éppen a szükséges papírmunkát nem végezte el, egészen addig, amíg ezeket a formális okmányokat a brit kormány nem kérte – három ével később.

1933 július 26-án a teljes Spraly-szigeteket annektálja Franciaország öt másik sziget (Amboyna Cay, Itu Aba, North Danger Reef (Les Deux Iles), Loaita és Thitu) mellett. Ez év júniusában a kínai, a tengeri és szárazföldi határvonalakat felülvizsgáló bizottság is megkezdi működését. A francia annexiót júliusban közli le a kínai média, majd Kína kormánya diplomatákat küld a térségbe, kiderítendő, milyen szigetekről is van szó, azok hol is vannak és azokkal mi is történt pontosan? A szükséges információkat, térképeket a fülöp-szigeteki amerikai gyarmati hatóságoktól szerzik be végül és meglepve értesülnek, hogy a Paracel- és a Spratly-szigetek két külön helyen vannak. Augusztus 21-én már Japán is hivatalosan tiltakozott a francia lépés ellen.

 1933-ban már olyan hivatalos kínai térkép jelent meg, mely a kínai tengeré határvonalat egészen a 7 szélességi fokig tolta le, s így a frissen elfoglalt Spratly-szigetek is benne voltak. 1935 januárjára pedig a Paracel-szigetek 28, a Spratly-szigetek 96 szigetének kínai nevét felsoroló listát publikáltak, melyek véleményük szerint Kínát illetik. A lista azonban a már meglévő angol nevek fordítását vagy transzliterációját tartalmazta, nem régi, saját kínai elnevezéseket. Ekkor még a szigetvilág közepén lévő Macclesfield-pad kapta a Déli-pad (Nan’sha) nevet, azaz név szerint itt ért véget a kínai felségterületnek tartott terület. A fordítás okozta a már említett James-pad máig ható problémáját: a James-ből Zeng-mu lett, a padból Tan, azaz sziget. A tan kínai szó olyan szigetet vagy homokpadot jelöl, ami kiemelkedik a vízből, Márpedig a James-pad 22 méterre van a víz alatt. Az angol shoal pedig olyan, a vízfelszín közelébe emelkedő képződményt jelent, melyen a hullámok megtörnek. S mivel a Zeng-mu Tan szigetet jelent, így az ma is Kína része és itt van Kína legdélebbi pontja, értettem?

 1935-ben újabb térkép érkezik Kínából, rajta már a kínai nevekkel ellátott szigetek, de még határvonalak berajzolása nélkül. Aztán jött Bai Meicsu, a határvonalak atyja, a Kínai Földrajzi Társaság egyik alapító tagja, az 1936-os „U határvonal” rajzolója. Ezen a térképen már egésze a James-padig húzódik az az U alakúra rajzolt határvonal, mely Vietnam és a Fülöp-szigetek partjai előtt húzódva bekebelezi az egész Dél-Kínai tengert. A hivatalos 1938-as állami térképen viszont még az U nem éri el a James-padot, felette húzódik.

 A II. világháború után, 1946-tól kezdődik a zászlókitűző vetélkedés Kína és Franciaország között, de még fontosabb az a hivatalos kínai állami haditengerészeti térkép, mely a „8 pontos határvonal” nevet kapta. Itt az U alakú határvonalat nem egybefüggően, hanem 8-szor öt vonal-pont-vonal részlettel rajzolja meg, egészen a James-padig. 1946 december 12-én már fotó készül a Spratly-szigetek egyikén partra szálló kínai haditengerészeti kontingensről és persze az elhelyezett táblákról, zászlóról. A ma kilenc pontos határvonal néven ismert elképzelés ma is Kína hivatalos álláspontjának tekinthető.

 A Fülöp-szigetek némi kalandorságot jelző előjáték (Cloma claim, 1956) után 1971-ben lépett és foglalta el Pagasa (Thitu), Likas, Parola, Kota, Panata, Lawak és Patag szigetét. Vietnam a az amerikaiak 1973-as kivonulása után aktivizálta magát a kérdésben, ráadásul Dél- és Észak-Vietnam egyaránt foglalt el szigeteket, néha egymással szemben. Ennek 1975-ben lett vége, Vietnam egyesítésével. Malajzia 1980 júniusától kezdett el területeket szerezni: a Swallow Reef (Layang Layang) után az Ardasier (Ubi) Reef (1986 április), Mariveles (Mantanani) Reef (1986 szeptember), Erica (Siput) Reef és az Investigator Shoal (Peninjau) 1999ben jelezte az ország birtokszerzéseit.

 Kína terjeszkedett mások kárára is, akár katonai erővel: tengeri csatározás 1988-ban a Johnson South Reefnél Kína megsemmisítette a szigetet ellenőrző vietnami haditengerészeti erőket és hajóikat. Ezt látva a Fülöp-szigetek már csak diplomáciai jegyzékkel tiltakozott, amikot Kína Mischief Reef-nél több év alatt egy olyan halászoknak menedéket adó bázist épített ki, ahol ma vélhetően legalább 100 kínai tengerészgyalogos és fegyverzete teljesít szolgálatot, 130 mérföldre a Fülöp-szigetektől, bőven a kizárólagos gazdasági határ 200 mérföldjén belül.

 És itt zárul is a kör: minél több haditengerészeti bázist, repülőteret épít ki az évek során Kína, minél komolyabb mélytengeri flottát állít fel, annál valószínűtlenebb, hogy bármikor is lemondana a már megszerzett szigetekről, területekről vagy újabb szigetek megszerzéséről. Nem a történelem számít, hanem az irányított rakétás rombolók és fregattok száma – itt pedig Kína egyre nagyobb előnyre tesz szert.