"Jerusalem in Crisis?" címmel rendeztek beszélgetést december elsején a washingtoni Wilson Centerben. A meghívott előadó a remek humorú, gyakran önironikus Daniel Seidemann volt, akit Aaron David Miller kérdezett - néha sajnos túlságosan is hosszan.

 A beszélgetés alaptémája a jelenlegi jeruzsálemi helyzet, illetve az ide vezető elmúlt öt hónap volt, de egészen a 2000-es Camp David-i Jasszer Arafat - Ehud Barak - Bill Clinton megbeszélésekig is vissza kellett nyúlni időnként.

 A bő egy órás, kérdésekben gazdag beszélgetés alapvető tézise: a gyűlölet sokkal népszerűbb és személyesebb lett, mint eddig bármikor. Jeruzsálem olyan megosztott, mint még soha és megszűnt a Kelet-Jeruzsálemben élő, arab származású lakosság lojalitása Izrael irányában.

 Seidemann szerint ez nagy baj, mert (Kelet-)Jeruzsálem kérdése kritikus fontosságú az egész Közel-Kelet szempontjából. Ez meglátszott a 2000-es tárgyalásokon is, ahol Arafat és Barak olyan messze ment el a kompromisszumok kialakításában, mint még előttük senki sem. Jeruzsálem azonban kifogott a feleken: mindkét oldal bejelentette igényét a városra. Arafat nem volt hajlandó lemondani az önálló Palesztina fővárosaként működő Kelet-Jeruzsálemről és az iszlámnak is fontos Templom-hegyről, míg Barak nem mondhatott le Jeruzsálem egészének ellenőrzéséről. Seidemann rámutatott: a történelmi tapasztalatok szerint is a város teljes egészének ellenőrzés alatt tartása, azaz történelmi időszaktól függően a teljes törzsi,  vallási vagy állami tulajdonlás volt eddig a megoldás.

 David Seidemann szerint jelenleg Kelet-Jeruzsálem területének 90 százaléka számára és az átlag, zsidó származásúaknak csak személyes fizikai kockázatokkal lenne felkereshető és ez komoly változást jelent a fél évvel ezelőtti helyzethez képest. Mindezt úgy, hogy csak itt öt hónap alatt 3000 letartóztatást hajtottak végre az izraeli hatóságok, különböző okok miatt. De mi változott meg? Az előadó szerint az alapvető, régóta ismert problémákhoz aktuális ügyek is csatlakoztak (Mohammed Abu Kedir megölése és elégetése, radikalizálódás, a gyűlölet személyessé válása), melyet kiegészített az a körülmény, hogy a kelet-jeruzsálemi arabok csak gazdaságilag kötődtek Izraelhez, ideológiai, vallási, családi kötődésük egyértelműen a palesztin Ciszjordániához fűzte és fűzi őket.

 Mindkét oldalon megvan már a törzsi igény arra, hogy a másik oldalnak maximális fájdalmat okozzon. A palesztinok azonban erre kevésbé képesek, s ez frusztrálja őket. Ciszjordániában Mahmud Abbász palesztin elnök és kormánya igyekszik kordában tartani az eseményeket, minimalizálni a károkozást, s az Izraeli Védelmi Erők látványos fölényét sem vitatja senki. A palesztinok így Kelet-Jeruzsálemen tudnak visszavágni olyan támadásokkal, melyekre nem számít senki sem: gyalogosok és várakozók elleni autós gázolások, késelések, zsinagóga elleni támadás. Ezeket a váratlan támadásokat azonban több hónapos zavargások előzték meg Kelet-Jeruzsálemben, így inkább a személyek váratlanok, a támadások kevésbé.

 A helyzetet Seidemann megfogalmazásában leginkább egy lefelé tartó erőszakspirálnak lehet nevezni és ez nem csak a zsidó állam válaszlépései miatt van így. Példa erre a jeruzsálemi HÉV-vonal (Light Rail System) sorsa. Az arab és zsidó városrészeket is kiszolgáló vasúton eleinte valóságos olvasztótégely volt: ma már azonban ha egy-két arab arcot lehet látni egy-egy szerelvényen. Ez az előadó szerint nem csak biztonsági okokra vezethető vissza (azaz mindenki fél egy támadástól -  persze a másik fél által elkövetve), hanem arra is, hogy a kelet-jeruzsálemi arab lakosság ma már bojkottálja a szolgáltatást. "Nem vagyunk a házi palesztinjaitok, nem játsszuk el többé ezt a szerepet a képzeletbeli, egyesített Jeruzsálemetekben!"

 Az előadó szerint a megegyezés útjában elsősorban a Kelet-Jeruzselemet lassan körbekerítő, így azt az esetleges palesztin állam területétől elszakító zsidó telepek, illetve a Templom-hegy kérdése álnak. Ez utóbbi egyre nehezebben megoldhatóvá válik, mert a keserű kompromisszumokat igénylő, de pragmatikusan megoldható politikai kérdésből vallási kérdéssé válik. Így azonban egy zéró összegű játszma alakul ki, ahol már nincs helye egy esetleges, mindkét fél részéről lemondást követelő megegyezésnek.

 A sokat kritizált E1 telep akut problémát jelent az előadó szerint, mert ezzel fejeződhetne be Kelet-Jeruzsálem elszakítása Ciszjordániától. Az 1995-ben elindított, de 2009-ben felfüggesztett fejlesztési tervek végrehajtása "éket verne Kelet-Jeruzsálem és Ciszjordánia közé". Az egész kérdést alapvetően befolyásoló tényező lehet a Kelet-Jeruzsálem és Betlehem közötti Givat Hamatos felépítése is, melynek felépítése Seidemann szerint lehetetlenné teszi a kétállami megoldás végrehajtását. Ráadásul a tervek készen állnak, így bármikor meg lehet kezdeni és nagyon gyorsan végre lehet hajtani a beruházást.

 Gondot okoz egy esetleges, területcserével járó kompromisszum végrehajtásánál az is, hogy egyre több telepről egyre több telepest kellene az izraeli államnak erőszakkal eltávolítani. 2007-ben százezer telepest kellett kiköltöztetni, mára már a számuk radikálisan megnőtt. Ők azok, akik egy kétállami megoldást és a palesztin féllel kötött kompromisszumot, s lakóhelyük elhagyását soha nem fogják elfogadni.

 Nehezíti az esetleges tárgyalásos megoldást az is, hogy Seidemann szerint nincs olyan, hogy kelet-jeruzsálemi palesztin vezetés. Ezen az oldalon nem volt, aki elindította volna a zavargásokat, majd a támadásokat, de nincs olyan sem, aki képes lenne leállítani. Nincs kivel tárgyalni sem.

 A kelet-jeruzsálemi zavargások üzemanyaga a jogfosztottság érzése a palesztin oldalon. "Nem vagyunk izraeliek, mert nem tekintetek minket annak. Nem számítunk nektek! Nem vagyunk lojálisak az államhoz emiatt..." Példaként említhető a támadások elkövetői családjait érő retorzió, a házak lerombolása. A jogi eljárás alá nem vont családtagoknak nincs köze a támadások végrehajtásához, hiszen akkor már régen elvitték volna őket az izraeli biztonsági erők. Így a házak lerombolása egyszerű büntetés, mely ráadásul a kelet-jeruzsálemi Mohammed Abu Kedir zsidó gyilkosait nem is érinti, az ő házuk épen maradt. Itt megint a törvény előtti egyenlőség érzése jön elő: csak a zsidók számítanak, az arabok nem.

 Olaj a tűzre az új, Izraelt zsidó államként meghatározó törvény is. A törvén észe az is, hogy az arab nyelv többé nem lesz az állam hivatalos nyelve. Seidemann szerint ez is táplálja a törzsi ellentéteket és az ebből kialakuló primitív konfliktust a két fél között.

 Igaz, Seidemann hozzátette: Izrael demokrácia, még ha hibái is vannak és a demokrácia most sincs végzetes veszélyben. Még mindig elképzelhető lenne egy, mindkét fél számára, ha nehezen is, de vállalható kompromisszumokkal, lemondásokkal járó megoldás. Ennek során azonban Kelet-Jeruzsálem kérdése nem biztos, hogy azonnal megoldható lenne, de az előadó szerint a területek, a határok, a palesztin menekültek kérdései rendezhetőek lennének. Ehhez azonban komoly nemzetközi együttműködés és akár jelenlét is szükséges lenne, például az Óváros és a Templom-hegy területén.

 A problémák és az érintett területekhez képest sokkal kisebbek a jelenlegi vezetők. Mivel államférfiak felbukkanására nem érdemes várni, így csak akkor van remény, ha a két közösség saját maga talál kiutat ahelyett, hogy a politikai vezetőkre vár.